AALEME

Légionnaire toujours...

  • Plein écran
  • Ecran large
  • Ecran étroit
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

2006

Jelentkezés az Idegenlégióba : Lehetőség egy új életre

Envoyer

2006. november 24

Bármilyen lehet a származásod, a vallásod, a nemzetiséged, akármilyen végzettséggel rendelkezel, bármilyen lehet családi vagy egzisztenciális helyzeted, a Francia Idegenlégió egy új lehetőséget kínál életed megváltoztatásához.

Jelenleg az Idegenlégió személyi állománya 7699 fő (413 tiszt, 1741 altiszt és 5545 légiós). Szolgálatukat a Légió 11, speciális rendeltetésű ezredében teljesítik.

Az idegenlégió ma

Jelenleg az Idegenlégió személyi állománya 7655 fõ (411 tiszt, 1731 altiszt és 5513 légiós). Szolgálatukat a Légió 10, speciális rendeltetésû ezredében teljesítik.

A mindennapi kaland

Biztos lehetsz benne, hogy a Légióban megismered a kalandokat és kihívásokat. Bizonyíthatod rátermettségedet a franciaországi hadgyakorlatokon és kiképzéseken, vagy a tengerentúli szolgálatok alkalmával (Guyane, Nouvelle Calédonie, Mayotte, La Réunion, Antilles).

Külföldi bevetések

A Francia Idegenlégió az összes külföldi hadszintéren harcolt. Harceljárásai idõtállónak bizonyultak és alkalmazkodni tudtak a mai kor követelményeihez és technikai kihívásaihoz. A Légió ennek köszönhetõen feladatait végrehajtotta, miközben BECSÜLETTEL és HÛSÉGGEL szolgálta Franciaországot: 1990-1991 : Guerre du Golfe; 1992-1993 : Cambodge, Somalie; 1994 : Rwanda; 1993-2003 : Bosnie, Kosovo, Macédoine; 1996 : République Centrafricaine...

Napjainkban a légiósok jelen vannak Afganisztánban, Koszovóban, Csádban, Elefántcsontparton, és mindenhol ahol Franciaországnak szüksége van rájuk.

Akárhol is van a légió, (Franciaországban, a tengerentúli megyékben, vagy külföldi bevetésen) a Becsületkódex irányítja tagjainak tetteit.


A légiós becsületkódex

Envoyer

2006. november 24

A Légió alapszabálya, franciául Code d'honneur (ejtsd: kód donőr). Aki jelentkezik, annak meg kell tanulnia - persze franciául, hiszen a Légió a Franciaország haderejének része.

1

Légionnaire, tu es un volontaire servant la France avec honneur et fidélité.

Légiós, Te Franciaországot becsülettel és hűséggel szolgáló önkéntes vagy.

 

 


2

Chaque légionnaire est ton frère d'arme quelle que soit sa nationalité, sa race, sa religion. Tu lui manifestes toujours la solidarité étroite qui doit unir les membres d'une même famille.

Nemzetiségre, fajra, vallásra való tekintet nélkül, minden légiós bajtársad. Mindig úgy bánsz velük, mintha egy családhoz tartoznátok.

 

 

3

Respectueux des traditions, attaché à tes chefs, la discipline et la camaraderie sont ta force, le courage et la loyauté tes vertus.

Erőd a hagyománytisztelet, a parancsnokokhoz, a fegyelemhez és a barátsághoz való ragaszkodás, erényeid a bátorság és a lojalitás.

 

 

4

Fier de ton état de légionnaire, tu le montres dans ta tenue toujours élégante, ton comportement toujours digne mais modeste, ton casernement toujours net.

Büszke vagy légiós mivoltodra, ezt a mindig elegáns öltözékeddel, a mindig udvarias, de szerény viselkedéseddel, a mindig tisztán tartott körleteddel mutatod ki.

 

 

5

Soldat d'élite, tu t'entraînes avec rigueur, tu entretiens ton arme comme ton bien le plus précieux, tu as le souci constant de ta forme physique.

Elitkatonaként, nagy komolysággal gyakorolsz; fegyveredet úgy karbantartod, mint a legbecsesebb kincsedet; állandóan ápolod fizikai erőnlétedet.

 

 

6

La mission est sacrée, tu l'exécutes jusqu'au bout et si besoin, en opérations, au péril de ta vie.

A küldetés szent, azt teljes mértékben végrehajtod, ha szükséges az életed árán is.

 

 

7

Au combat, tu agis sans passion et sans haine, tu respectes les ennemis vaincus, tu n'abandonnes jamais ni tes morts, ni tes blessés, ni tes armes.

Indulat és gyűlölet nélkül harcolsz, tiszteled a legyőzött ellenséget és sosem hagyod hátra halottaidat, sebesültjeidet vagy fegyvereidet.

 

 


Válságban az idegenlégió?

Envoyer

2006. november 16

Az idén fordult elő először, hogy egy nemzetközi békefenntartó erő francia egységének javát nem az idegenlégió adta. A 175 éves elitalakulatba már az interneten is toboroznak.{jcomments off}

"Menni vagy meghalni" - az idegenlégió regényes jelmondatát stratégiai elemzők most képletesen az egész alakulat jövőjére értelmezik. A világ forró pontjain megedzett katonákat ugyanis hideg zuhanyként érte idén nyáron a bejelentés, hogy nem ők alkotják majd az ENSZ zászlaja alatt Libanonba küldendő kétezer fős francia egység magvát, tőlük mindössze kétszáz mûszaki légiósra van szükség.

Megalakulása óta mindig is a Légion Étrangère volt az a haderő, amelyet Párizs különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül, bármikor bevethetett a távoli konfliktusokban. Mexikótól Madagaszkárig, Vietnamtól Algérián át Bosznia-Hercegovináig - ahol a légiósok először viselték a világszervezet kék sisakját - mindig a légió kapta a legnehezebb küldetéseket, és szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. A szokatlan libanoni alárendelt szerep miatt a szkeptikusok azonnal meghúzták a vészharangot: ha már nem ez a francia zsoldban álló, zömmel külföldről toborzott sereg indul a távoli tüzeket oltani, szükség van-e még rá egyáltalán?

"A légió idejétmúlt szervezet, gyakorlatilag a középkori zsoldos hagyományok utolsó maradványa. Amikor csak ők voltak professzionális katonák egy besorozott hadseregben, volt értelme a létezésüknek, de amikor már mindenki hivatásos, nincs" - állítja Dominique Moisi politológiaprofesszor, a Politique Étrangere folyóirat főszerkesztője. Voltaképpen a francia vezérkar Libanonnal kapcsolatos döntése is abból indult ki, hogy öt évvel az általános hadkötelezettség eltörlése után már a negyedmilliós francia fegyveres erők egyéb egységei is ugyanúgy önállóan bevethetőek különleges missziókra, mint a légió. A kissé megtépázott nimbuszú, 7765 fős alakulat szélnek eresztését azonban eddig csak elméleti szakemberek vetették fel, komoly politikai tényező még nem.

Pedig az idegenlégió története során volt példa ilyenre. Lajos Fülöp király, aki 1831-ben elrendelte az eredendően a népszerűtlen gyarmati háborúk megvívására szánt haderő felállítását, néhány év elteltével komolyan fontolóra vette annak felszámolását. A teljes feloszlatást mérlegelte Charles de Gaulle elnök is, amikor a légió anyabázisát jelentő Algéria feladása után több egységnél zendülés tört ki, ám végül megelégedett a legrenitensebb ejtőernyősezred szélnek eresztésével.

Minek köszönheti a légió, hogy mégis elkerülhette a vesztét? John Robert Elting amerikai ezredes-hadtörténész szarkasztikus véleménye szerint annak, hogy "a francia, amely fukar és gyakorlatias nép, mindig is készségesen engedte, hogy idegenek segítsék ki, ha vért kellett hullatni vagy meghalni a Pátriáért". Christian Rascle alezredes, az idegenlégió szóvivõje egyenesebben fogalmaz: "Politikai szempontból mindig egyszerûbb lesz külföldi katonákat veszélyes helyekre vezényelni."

A francia katonák persze így is mindenütt kiveszik a részüket a légió küldetéseibõl, méghozzá nagyobb számban, mint azt a kívülálló talán feltételezné. Az idegenlégió felsõ vezetõsége ugyanis szinte teljes egészében Franciaország szülötte, személyi állományának pedig mintegy egyötöde az. Ez utóbbi részlet azonban, legalábbis a szolgálat elsõ évében - amelynek tartamára az újoncok kötelezõen új személyazonosságot kapnak -, rejtve marad. A francia regruták ebben az idõszakban hagyományosan úgy szerepelnek a nyilvántartásban, mintha más frankofón országok (például Belgium, Svájc vagy Kanada) polgárai lennének. A kötelezõ öt év után továbbszolgáló kemény mag is jórészt francia állampolgár lesz: a szerzõdés leteltével a külföldi születésû légiósok 80 százaléka kérvényezi a honosítást.

Noha az alakulatnál elvben nem számít a katonák nemzetisége - a becsületkódex szerint a légiósnak a légió a családja -, a regiszterek azért visszamenõleg is pontosan nyilvántartják, ki honnan érkezett. Az állomány nemzetiségi összetételét mindig erõsen befolyásolták az éppen aktuális társadalmi megrázkódtatások. Így a 30-as évek polgárháborúja után spanyolok, a második világháború elvesztése után németek, az 1956-os szabadságharc bukása után magyarok érkeztek nagy számban, míg a rendszerváltó fordulatok nyomán kelet- és dél-európai szlávok, valamint románok töltötték fel a sorokat.

Érezhetõ eltolódást hozott az arányokban, hogy a légió 2001-ben internetes toborzásba kezdett, és ezzel technikailag zárójelbe tette azt az elõírást, amelynek értelmében kizárólag Franciaország határain belül hirdetheti magát. "A világháló lehetõvé tette számunkra, hogy az egész földgolyót elérjük" - nyilatkozta Vincent Le Cour Grandmaison ezredes, a légió aubagne-i fõhadiszállásának vezérkari fõnöke.

Az idén eddig több mint 600 ezren kattintottak rá a www.legion-etrangere.com és a www.legion-recrute.com honlapra, amely 13 európai nyelven szólítja meg a reménybeli, 17 és 40 év közötti légiósjelölteket. "Bármilyen lehet a származása, a vallása, a nemzetisége, akármilyen végzettséggel rendelkezhet, bármilyen lehet családi vagy egzisztenciális helyzete, a Francia Idegenlégió egy új lehetõséget kínál Önnek élete megváltoztatásához" - hangzik a magyarra is lefordított üzenet. Az eredmény: öt év alatt 40-rõl 33 százalékra csökkent a szlávok aránya, míg az ázsiaiaké 6-ról 8-ra, a latin-amerikaiaké pedig 15-rõl 25-re emelkedett. A légió tíz speciális ezredében 136 nemzet fiai szolgálnak.

Ma már a belépni szándékozók közel 90 százalékát visszautasítja a légió, amely a világhálón való megjelenés elõtt is bõvelkedett az önkéntesekben. Miért döntött mégis a virtuális verbuválás mellett? Rascle alezredes szerint azért, mert minél nagyobb a túljelentkezés, annál nagyobb a választék. A kelet-európai gyengébb keresetekhez és a harmadik világbeli nyomorhoz képest tisztes fizetséget és francia állampolgárságot kínáló idegenlégió léte tehát nem az utánpótlásgondok miatt kerülhet veszélybe. A jelentkezõket a közismerten szigorú kiképzés mellett az a vészjósló adat sem riasztja vissza, hogy a viszonylag kis létszámú alakulat fennállása óta 35 ezer katonáját veszítette el. (Forrás: HVG, Pogár Demeter)


Décès de l'acteur américain Glenn Ford

Envoyer

jeudi 31 août 2006

Inoubliable partenaire de Rita Hayworth dans "Gilda", lauréat d'un Golden Globe pour "Milliardaire pour un jour" de Frank Capra, le comédien américain Glenn Ford est décédé ce mercredi 30 août. Il avait 90 ans. 

Figure incontournable de l'Âge d'or du cinéma américain, l'acteur Glenn Ford est mort ce mercredi 30 août, à son domicile de Beverly Hills, Californie. Il avait 90 ans. Selon les témoignages de son entourage, le comédien avait été victime, au cours de ces dernières années, de multiples attaques cérébrales qui épuisèrent son organisme. Pour les cinéphiles, il reste avant tout une grande figure du Western, et surtout l'homme qui succombe au charme de l'incendiaire Rita Hayworth dans Gilda.

De Québec à Hollywood

Glenn Ford, de son vrai nom Gwyllyn Samuel Newton Ford, est né au Quebec, le 1er mai 1916. En 1924, à l'âge de huit ans, il s'installe en Californie avec sa famille. D'abord intéressé par la médecine, c'est finalement vers le théâtre qu'il se dirige. Il débute sur la scène de l'école de Santa Monica, et il enchaîne alors avec des tournées sur la côte Ouest. En 1939, il est repéré par un découvreur de talents, il fait ses premiers pas au cinéma, dans Heaven with a Barbed Wire Fence pour la Fox, mais signe parallèlement un contrat avec la Columbia, avec qui il restera plus de 14 ans. Avec son physique de jeune premier, il tourne des films de série B dont deux westerns : Texas de George Marshall en 1941, et The Desperadoes de Charles Vidor en 1943. Il est alors catalogué comme acteur de films d'action.

Dans la Marine

Son engagement dans la Marine, en 1943, l'oblige à mettre sa carrière entre parenthèses. Il est envoyé en France pendant la Deuxième Guerre mondiale où il aide à contruire des abris pour les populations. A son retour, en 1946, il tourne dans un classique du film noir qui le propulse au sommet : Gilda de Charles Vidor où il joue le rôle de Johnny Farell, l'aventurier amoureux de la belle Rita Hayworth. Par la suite il jouera dans un autre film noir culte : Règlement de comptes de Fritz Lang. Glenn Ford, bien que spécialiste du western (plus de la moitié de sa filmographie, dont Trois heures dix pour Yuma), il tourne aussi bien des films policiers - Allo brigade speciale de Blake Edwards en 1962, que des drames - Le Souffle de la violence de Rudolph Maté en 1955, des comédies - Il faut marier papa de Vincente Minnelli en 1963 ou des films d'aventure Les Revoltes de la Claire-Louise de Jacques Tourneur en 1953.

Père de Superman

Marié depuis 1943 à la reine des claquettes, Eleanor Powell, dont il a un fils Peter, Glenn Ford s'éprend de sa partenaire du Gantelet vert (de Rudolph Maté, en 1952), Geraldine Brooks. Mais l'actrice refusant ses avances, il décide de s'engager dans la Légion Etrangère. La Columbia parviendra avec beaucoup de mal à le faire revenir. Dans les années 70, Glenn Ford débute à la télévision dans le controversé Brotherhood of the Bell et apparait plus tard dans des séries populaires telles que: Sam Cade et The Family Holvak, dans lesquels il tient la vedette. De 80 à 90, Ford n'apparaît plus que dans quelques documentaires, et quelques films. Il joue par exemple un second rôle dans Superman I (1978) en interprétant le père de Clark Kent. Témoin privilégié de l'âge d'or d'Hollywood, il est souvent sollicité pour participer à des documentaires retraçant l'histoire de cette période. En 1970, Ford publie son autobiographie, Glenn Ford, RFD Beverly Hills.

Vincent Garnier avec AFP


Guyane : expédition punitive des légionnaires à Kourou

Envoyer

mercredi 9 août 2006

Une cinquantaine de soldats de la Légion étrangère ont mené, dans la nuit de dimanche dernier à Kourou en Guyane, une très violente expédition punitive contre des civils. Cette vendetta, qui fait suite aux agressions perpétrées ces dernières semaines sur certains des leurs, a fait 15 blessés dont 5 graves parmi les Guyanais. Les réactions ont été unanimes pour dénoncer cette flambée de violence.

Par Louise Simondet

Œil pour œil, dent pour dent. Une cinquantaine de légionnaires du 3e Régiment étranger d’infanterie (REI) ont décidé de se faire justice eux-mêmes et s’en sont pris, dimanche soir, à des civils dans la ville de Kourou en Guyane. Ces dernières semaines, sept soldats ont été victimes de violence, mais c’est l’agression d’un légionnaire, dimanche midi, qui a déclenché de cette expédition punitive. Le bilan de la soirée est lourd : cinq personnes ont été hospitalisées et dix autres blessées parmi les habitants. Les réactions ne se sont pas faites attendre. Le lendemain de l’incident, l’officier supérieur Patrick Lassée de la 3e REI, qualifiait ces actes « d’inexcusables » dans les colonnes du quotidien France Antilles et a déclaré, ce mercredi à l’AFP, que les membres du commando avaient été identifiés. Quant au maire de Kourou, Jean-Étienne Antoinette, il a condamné « cet acte d’une violence inouïe, de même, que toutes les formes de justice privée qui ne font que mettre en péril la sécurité de la société », rapporte France Antilles. Cinq plaintes ont été déposées. Plusieurs auditions ont déjà eu lieu, et cinq autres étaient en cours mercredi. Deux gardes à vue ont été prononcées, rapporte l’AFP.

Retour sur l’expédition punitive

Il était 22h30 sur la plage Cocoteraie, lorsqu’une troupe d’une cinquantaine d’hommes encagoulés, armés de bâtons et de battes de base-ball a débarqué. « Tous les dimanches sur cette plage, il y a de nombreuses animations et de nombreuses familles étaient présentes, déclare Marc-Phillipe Coumba, journaliste à RFO Guyane. Les hommes masqués s’en son pris aux jeunes Guyanais qui étaient sur place ». Mais les légionnaires ne se sont pas arrêtés là et ont poursuivi leur route vers le centre de la ville. Place Galilée, ces hommes « imbibés d’alcool » ont pris pour cible un homme d’une trentaine d’années qui se trouvait dans sa voiture. Passé à tabac, le jeune homme est actuellement à l’hôpital.

L’escadron punitif s’est finalement dispersé après s’en être pris aux jeunes de la Cité 205. « D’après les premiers éléments, rapporte le quotidien France Antilles, il semble que les fauteurs de troubles appartiennent à une de ces compagnies tournantes qui n’effectuent qu’un passage de quatre mois à Kourou. La majorité de ces hommes viendraient d’Europe de l’Est et d’Europe centrale ». Le 3e REI est composé de 680 hommes dont 280 sont des légionnaires permanents.

Une insécurité palpable

Des évènements similaires se sont déjà produits en 1985. Ces débordements impliquaient deux jeunes Anglais et avaient fait deux morts et de nombreux blessés. Face à la situation, des mesures draconiennes avaient été prises à l’époque. Un arrêté municipal avait alors interdit à tout légionnaire de se rendre dans la ville. Et ce, pendant dix ans. Ayant pour slogan « une nouvelle chance pour une nouvelle vie », la Légion étrangères s’est implantée dans le quartier Forget de Kourou en 1973. Elle a, avant tout, une mission de surveillance de la base spatiale, mais aussi de souveraineté française avec les pays limitrophes et peu être amenée à participer à des opérations d’aménagement du territoire.

« Il y a des gens de tout horizon, même d’anciens prisonniers, souligne Marc-Phillipe Coumba. En entrant dans la Légion, ces hommes mettent de côté leur nationalité. Il entre dans une nouvelle famille comme le clame la devise ‘Legio patria nostra’(la Légion est notre patrie) ». « Sur 8 000 candidats, seules 900 sont retenues », déclare un représentant de la Légion à France Antilles. Les frictions entre les soldats de la Légion et les Guyanais ne datent pas d’hier. « Il y a toujours eu des tensions entre la Légion et la population, estime une source en Guyane. D’une manière générale il faut reconnaître qu’il règne une insécurité quotidienne à Kourou. La ville est baignée dans un climat sud-américain. C’est une plaque tournante de la mafia. Tous les mois, il y a deux ou trois morts. »

Des sanctions exemplaires

Face à la tragique réalité des faits, la Légion a pris les dispositions qui s’imposent. « Nous avons pris des mesures conservatoires. Les responsables vont être très sévèrement punis, aucune obstruction ne sera faite au bon déroulement de la justice (militaire et civile ndlr) », souligne Patrick Lassée à France Antilles. Une enquête judiciaire a été décrétée. Elle s’accompagnera d’une enquête interne. « Ces légionnaires risquent d’être dégradés et même radiés. Ils encourent, par ailleurs, des peines de prison », confie Marc-Phillipe Coumba.

En attendant de trouver les coupables et que justice soit faite dans les règles de l’art, les légionnaires sont consignés dans leurs quartiers et sont interdits de sortie jusqu’au 16 août prochain. Quant aux cadres de la Légion, ils ont la permission de 19 heures. Calmer le jeu, tel est l’objectif principal de ces mesures décrétées le lendemain de ces débordements. Mais cela suffira-t-il pour apaiser la population ? « Les partis politiques ont déjà pris position, rapporte Marc-Phillipe Coumba. Il n’y a pour l’instant rien d’officiel, mais les mouvements politiques sont entrain de préparer une manifestation qui devrait voir le jour en fin de semaine pour dénoncer ce déchaînement de violence gratuite ». La polémique s’installe...


Lucien S. - Legionär in der Fremdenlegion

Envoyer

Publiziert: 28.07.2006

 

Ohne Képi kein Ausgang. Das Képi blanc müssen sich die Fremdenlegionäre

hart verdienen. Und selbst im Ausgang muss die Uniform vom Scheitel bis

zur Sohle tadellos sitzen. (Foto: Marco Zanoni)

Dieses Jahr feiert die französische Fremdenlegion ihr 175-jähriges Bestehen. Vor zwanzig Jahren liess sich der Berner Lucien S. dort zum Fallschirmjäger ausbilden und sah hinter die Mauern der legendären Elitetruppe.

Aufgezeichnet von Claudia Langenegger
Foto: Marco Zanoni


Ich war achtzehn und wollte nur Eines: weg von hier. Ich hatte immer «Lämpe» und suchte das Abenteuer. Meine Eltern wussten nichts davon. So bin ich nach Marseille gefahren und habe mich in der Base Fort St.-Nicolas, dem Rekrutierungsbüro der Fremdenlegion gemeldet. Dort, im alten Hafenquartier, tauchte ich in eine völlig neue, fremde Welt ein. Ich war extrem nervös. Das war der wichtigste Moment in meinem Leben! Als Erstes gab ich meinen Pass ab. Den Namen habe ich behalten; warum hätte ich ihn ändern sollen? Es ist eh eine Legende, dass jeder Legionär seine Identität ändert und jeder zweite ein Mörder ist. Bis dahin habe ich immer gemeint, ich sei der Beste und der Grösste, das war jetzt vorbei.

Das Auswahlprozedere in Aubagne war mühsam, doch ich schaffte es. In den vier Monaten Grundausbildung in Castel lernte ich dann wie ein Legionär zu denken und zu handeln. Den Ehrenkodex, die Lieder und der ganze Rest musste ich noch mitten in der Nacht, im Halbschlaf auswendig aufsagen können. Und das alles auf Französisch! Am Anfang konnte ich kaum ein Wort, ich habe die 500 Wörter, die du brauchst, dort gelernt. Ständig wirst du an deine Leistungsgrenze getrieben. Es ist irgendwie bizarr, das Ganze geschieht einfach mit dir. Für jeden kleinsten Seich hast du eine Strafe kassiert. Meist Liegestützen. Ich habe damals locker 200 bis 300 Liegestützen pro Tag gefasst. Auch beliebt war der «Marche de Canard»: in der Hocke in Vollmontur wie eine Ente watscheln, bis die Muskeln brennen. Es konnte auch mal sein, dass du einen Schlag ins Gesicht, einen Tritt in den Arsch gekriegt hast oder die ganze Sektion bestraft wurde. Ob ich mir je überlegt habe aufzugeben? Das überlegst du dir permanent. Doch in der Legion beisst du durch.

Das Körperliche, die Härte hat mich fasziniert. Es war genau das, was ich gesucht hatte. Das ging ans Limit, nicht alle stehen das durch. Das Schlimmste war der innere Dienst. Bei der 24-Stunden-Wache hast du zwei Stunden Dienst und vier Stunden Pause. Hinlegen kannst du dich nicht, weil die Bügelfalten der Uniform sonst zur Emma sind. Da reduziert sich jeder Mythos auf 24 Stunden Bügelfalten! Wer hätte das gedacht: in der Legion habe ich waschen und bügeln gelernt. Gewaschen wurde immer von Hand.

Die Fremdenlegion hat etwas enorm Faszinierendes, wohl weil früher Verbrecher dort Unterschlupf fanden. Das ist lange vorbei, seit über zwanzig Jahren arbeitet sie mit Interpol zusammen. Sie ist einfach die beste militärische Elitetruppe der Welt. Ich hatte Glück und kam zum 2ème R.E.P., den Fallschirmjägern in Calvi auf Korsika. Den ersten Sprung vergesse ich nie. Im Flugzeug ist es eng und stinkig. Vorne an der Luke ist der Lärm dann enorm, du spürst die Gewalt des Windes, bist extrem nervös und wartest nur auf das «Go». «Was mache ich eigentlich hier?», habe ich mich jedes Mal gefragt. Und dann die Ruhe nach dem Sprung, die Leichtigkeit, wenn du im Geschirr hängst, die Seide über dir offen, und du schwebst runter.

Ich selbst stand nie «en feu», im Kriegseinsatz. Zum Glück? Oder leider? Was von aussen völlig unterschätzt wird: Du trainierst so viel, dass du richtig giggerig wirst auf den Einsatz. Bei einem Sprung habe ich mir eine Trümmerfraktur am Fuss geholt. Mit Gefechtsübungen war es vorbei, den Traum von der Dschungelausbildung in Französisch-Guayana konnte ich vergessen. Büroarbeit war nichts für mich, ich wurde auf eigenen Wunsch entlassen.

Zurück in der Schweiz hatte ich die grösste Mühe, mich einzugliedern. Plötzlich musste ich wieder auf meine Mitmenschen Rücksicht nehmen und nett sein, nicht mehr nur Befehle ausführen. Am Anfang bin ich noch im olivgrünen Kämpfer rumgelaufen und habe versucht meinen «Sport de Matin» zu machen. Einmal bin ich sogar meiner Freundin fast an die Gurgel gesprungen, als sie mich von hinten überraschen wollte. Ich war immer noch auf Soldat programmiert.

Heute habe ich nichts mehr mit der Legion zu tun, dennoch bleibe ich ihr verbunden. Der Leitspruch «Legio Patria Nostra» hat sich eingebrannt. Irgendwie stimmt es halt schon: einmal Legionär, immer Legionär. Wäre ich geblieben, hätte ich jetzt, nach zwanzig Jahren, einen französischen Pass, eine Rente auf Lebenszeit und könnte mich in einem wunderbaren Weingut in der Provence zur Ruhe setzen – wäre nicht schlecht, oder?


A Légió az életemben - az életem a Légióban

Envoyer

2006. július 22

Sokat gondolkodtam azon, megjelentessem-e ezt a könyvet – de még többet azon, mi legyen a címe. Nem azért, mert nem vagyok képes egy jó címet találni, hanem azért, mert azzal a szóval „Idegenlégió”, mindent el lehet adni. A szemetet is.

A megjelentetéssel kapcsolatos bizonytalanság azoknak az idiótáknak köszönhető – Lecső és társai – akik saját magukról költött hőseposzaikkal lejáratják a Légiót, valamint a róla készült és megjelent könyveket, filmeket. Még szomorúbb az, hogy ebben partnerre találnak a médiákban, kiadókban. A történetek valóságának jelentõsége eltörpül a nézettség illetve a profit mellett.

Az olvasó, aki minden oldalon hullahegyeket vár, puszta kézzel ölést, „célszemélyek” likvidálását, néger falvak megsemmisítését, már most tegye vissza a könyvet a polcra, nem neki szól.

Nem írtam le mindent, de amit leírtam igaz. Nem keresem a szenzációt. Vannak nehezen hihető részek a könyvben, amelyek a kívülálló számára nehezen emészthetőek.

 

Nem szabad viszont szem elől téveszteni azt a tényt, hogy az Idegenlégió legenda mióta létezik, és ez nem annak köszönhető, hogy jól fésült mama kedvencei kedvük szerint teszik a dolgukat, átlagos szinten hajtják végre a feladataikat. 173 háborúskodással töltött éve során a Légió mindenhol otthagyta a kézjegyét – sajátos módon.

Büszke vagyok arra, és egyben hálás a gondviselésnek, hogy ebből a 173 évből én is ott töltöttem hatot. Ennek a hat évnek néhány epizódját emeltem ki, és írtam le ebben a könyvben azzal a céllal, hogy tompítsam a Rambók média által brillírozott dicsfényének nem létező ragyogását.

A mai napig foglalkoztatja az írókat, történészeket annak a motivációnak a mibenléte, amely a veszélyek, nehézségek ellenére a katonaélethez vonzza fiatalok százezreit. Mi képes annyira elkötelezetté tenni huszonéves, esetenként tizenéves fiúkat, hogy a harc és a háború okainak keresése, mérlegelése nélkül, a saját egyéni szintjén igyekszik a legjobbak közé tartozni, még ott is, ahol a haza védelme mint indok nem is létezhet?

Ha a civil életben összeférhetetlen volt – úgy a szûk mint a tágabb környezetében –, miért válik mégis önzőből bajtárssá, miért szűnik meg saját magára gondolni és a túlélést a szőnyeg alá söpörni, holott civilben csak a jóléte érdekelte?

Valahányszor látok egy filmet, vagy olvasok egy könyvet a háborúkról, képtelen vagyok elhinni, hogy az embert a hadsereg, alig néhány hónap alatt ennyire átformálná. Eric Lambert, Leon Uris vagy C. Ryan könyveit olvasva azt sem fogadom el, hogy a kényszerhelyzetek szülik a hősöket.

Egy ember lehet jó és önzetlen miközben harcol – ma ezt az átlagember mereven visszautasítja, sőt elítéli. Könnyű ezt megtenni, a tv előtt ülve, vagy a híreket hallgatva. Ha viszont a katona azért öl, hogy felszabadítson egy városrészt, ártalmatlanná tegyen gerillákat, az ott élők szemében hirtelen hőssé válik. Nos, hát akkor hol az igazság? Mi tehát a katona? Tömeggyilkos, vagy hős?

Mennyire helyes a saját érdekeinket mércének véve ítélni, vagy elítélni a katonát, akit az indítékok sem érintenek? Ezzel az önzéssel, vajon tehetünk feketelistára önzetleneket? Ha most leteszed a könyvet, akkor is azt mondom: nem. A lakásában, vagy pincéjében reszkető ember, elvárja, hogy a katona meghaljon érte. Mivel ő maga képtelen megoldani a helyzetet, hagyja dolgozni ítéletek és előítéletek nélkül azt, aki ezt az élete árán is megteszi.

A politikai balfogásokért nem azokat kell felelőssé tenni, akik életükkel, tudásukkal, fegyverükkel érvényt szereznek egy rossz döntésnek. Együttérzést, sőt tiszteletet érdemelnek azért, ha szolgálni akarásuk, kötelességtudatuk, egy rossz ügy érdekében juttatja őket az első vonalba.

Franciaországban senki nem nevezett tömeggyilkosnak, gyilkológépnek. Ezt itthon ezerszer megkapom.

A katonaság a szolgálni akarás. A legszebb kihívásnak tartom férfi számára mint hivatást, és a legteljesebbnek mint életformát. Halálom napjáig büszke leszek arra, hogy nekem mindezt az Idegenlégióban volt szerencsém megtapasztalni, megélni. Az igazi katona alapvetően szerény.

Közöttünk is akad rambo, akik mesélik életüket a tv-ben, írják a hazugsággyűjteményeiket, élvezik ha körülülik őket, és be vannak exponálva. Láttam már itthon légióst, az ottani kis mitugrászból, senkiből, háborús hőssé válni alig egy óra alatt. A szánalom, megvetés és a szégyen érzése közül nem tudom melyik volt az erősebb.

Ha katonával akarsz beszélni, ráérezni ennek a szellemnek, mentalitásnak a varázsára, hajtóerejére, azt keresd aki csendben van, és érd el, hogy nyisson feléd. Ha az ezredéről beszél, a szakaszáról, a feladatról, és nem arról, hogy ő… megtaláltad egy társamat.

Megvádoltak már azzal, hogy csak a légióst tartom katonának. Ez nem igaz, még akkor sem, ha nem engedek abból, hogy a legjobbak. Láttam jó katonát rossz helyen, rossz alakulatban. Találkoztam már civilben is sok emberrel, akinek láncfűrész, kalapács és más egyéb helyett csak fegyvert adnék a kezébe. Nem vagyok annyira szélsőséges gondolkodású, sem annyira korlátolt, hogy ne ismerném fel azt a tényt, miszerint minden katona civil volt azelőtt.

Az előbb említett igazi katonák köztünk (is) élnek: átengedik az elsőbbséget egy kereszteződésben, kicserélik a kocsid szélvédőjét, megpróbálnak eladni egy ingatlant, vagy dolgoznak hattól kettőig. Nem tagadom, hogy minden új ismerősömet így veszem nagyító alá a kezdetekben: szeretném-e magam mellett tudni, bíznék-e benne, ha mögöttem van?

Amit írtam, nem a Légiót mutatja be, mert nem szolgáltam minden ezrednél. 1996 és 2002 között éltem át mindezt, magáról a kiképzésről majd a folytatásban, amely – ha minden igaz – már a nyomdában van.


Dolgozz, és tartsd a pofád! - Kürtök Lénárd hat éve az idegenlégióban

Envoyer

2006. július 22

Mi rejlik annak a motivációnak a legmélyén, ami az életveszély ellenére a katonaélethez vonzza a fiatalokat? Mi tesz ennyire elkötelezetté egy huszon-, esetleg tizenéves fiút, hogy a háború okainak mérlegelése nélkül is igyekszik tûzvonalba kerülni? Ott is, ahol a haza vagy család védelme mint indok szóba sem jöhet. Ha a civil életben önzõ, összeférhetetlen és léha volt, miért és hogyan válik egyszer csak az életét is föláldozni képes bajtárssá? {jcomments off}

Mi a katona?

– Szolga.

És mi a katonaság?

– Szolgálni akarás. A legteljesebb életforma volt számomra. Ha egy katonával akarsz beszélni, ha rá akarsz érezni ennek a szellemnek, mentalitásnak a lényegére, azt az embert keresd, aki csendben van. Százharmincféle nemzetiség és harmincféle vallás közötti különbségek két nap alatt megszûntek. Olyan emberek között születik összhang és dolgoznak együtt vállvetve egy közös feladat érdekében, akik kint az életben, ha nem is ölték, de minimum gyûlölték egymást.

Ott nincsenek magánéleti problémák, nincs rosszul ébredés vagy fejfájás. Ha van egy riasztás hajnali háromkor, akkor a kilencedik percben ott ülünk egy emberként a harckocsin ukránok, törökök, franciák, csehek, a gépágyúk betöltve, és a tizedik percben már indulunk is, ahogy kell.

Ez nem általában a katonaélet, ez a légiós élet. A rendszer tökéletesen mûködik: a parancs az parancs, a szolgálat az szolgálat, egy perc valóban hatvan másodpercbõl áll, és nem ötvenkilencbõl, a parancsnokaid azért parancsnokaid, mert jobbak, tehetségesebbek, képzettebbek, bátrabbak, mint te. Emiatt a feltétel nélküli engedelmesség és a rendfokozat maximális tisztelete a legtermészetesebb állapot.

A légióba kerülve mi fogott meg legelõször?

– Az egymásért való létezés élménye. Kint az emberek általában azt teszik és keresik, ami nekik jó. Emiatt szinte mindenki idegen a másik számára. Most, hogy már otthagytam, én is saját boldogulásomért élek és dolgozok Münchenben, de nem érzem magam közéjük valónak, mint ahogy Pesten sem éreztem. Mindegy, hova megyek, mindenhol az az élet fog hiányozni, amit ott éltem. És nincsenek illúzióim afelõl, hogy semmi nem tud már a légió helyébe lépni.

Na de hát akkor…

– Ez nem zárja ki azt, hogy ne tudjak helyt állni, ahol kell. Szeretem és eltartom a családomat, végzem a rám bízott munkát, és néha még boldog is vagyok. Pár percre mindennap bemegyek a szobámba, megnézem a fényképeimet, meghallgatok egy-két légiós indulót. Mikor reggelenként elmegyek futni, és pár kilométer után bemelegszenek az izmaim, újra azt élem át, hogy Csádban vagy Korzikán vagyok a bajtársaimmal. De mikor az egyórás futás után rányitom az ajtót a családomra, megint az övéké vagyok.

A feleséged nem féltékeny erre a hat évre?

– Tiszteletben tartja. Tudja – és ha nagyobb lesz a fiam, õ is fogja tudni –, hogy van rajtuk kívül egy olyan világ bennem, ahol õk nincsenek jelen.

Milyen értékekkel gazdagított a légió, hogy ennyire bevéste magát az életedbe?

– Megpróbált, értékelt, megbecsült, és összetartást, bajtársakat, feladatokat adott. Ha rajtunk volt a zöld barrettsapka és a jelvényünk, a hétágú láng, az atombunkernél is nagyobb biztonságban voltunk. Annyi önbizalmat és erõt adott, hogy ma már nincs olyan betonfal, amit ne tudnék átugrani. Pedig nagyon sokszor annak is örültünk, ha éjjel le tudtunk feküdni a puszta földre, és ha volt egy ponyva, amit a fejünk fölé húzhattunk.

Soha nem éreztem, hogy hiányt szenvedtem volna bármiben is. Remegett a kezed a fáradtságtól egy reggeli gyakorlat után, mínusz huszonöt fok volt, alig tudod meggyújtani azt a kis borszesztablettát a kávé alatt, ami fölött a deci vized melegszik, mégis odaadod az egyik társadnak, aki még nálad is fáradtabb. Õ meg akár a fél karját is odaadja érte. Nemcsak a kávéért, de a gesztusért.

Adott esetben az életeteket is föláldoztátok volna egymásért?

– Mikor elkezdõdik egy cirkusz Koszovóban vagy Afrikában, nincs idõ ilyen lelki, filozófiai okfejtésekre. Ha ketten vagyunk párban, és a társamra lõnek, és én elõbb veszem észre, azonnal tüzet nyitok a támadójára, hogy védjem õt. Amelyikünk nem elég gyors, vagy nem jól céloz, az ottmarad. Aki félti az életét, menjen haza. Mielõtt kivezényelnek minket egy éles balhéhoz, ha nem is nyilvánosan, de megkérdezik, van-e valaki, aki nem akar jönni. Ilyenkor reggelig nyugodtan bemehetsz a századparancsnoki irodába, és mondhatod, hogy nem akarod csinálni. Igaz, hogy másnap kirúgnak.

Van fontosabb az emberi életnél? Létezik olyan intézmény, hatalom, cél, karrier, ami több, értékesebb bármelyikünk életénél?

– A légió ereje éppen abban rejlik, hogy ezt a gondolkodásmódot teljesen kiverik belõled. Ettõl lett olyan hadsereg, hogy mindenkivel szemben gyõzni tud. Ez a mentalitás az, amit ha magunkévá teszünk, jóval hatékonyabban tudunk harcolni az USA tengerészgyalogosainál is. Pedig a fegyverzetünk, felszereltségünk, technikánk az övékét még csak meg sem közelíti. Két-háromezren megoldjuk azt, amit az amcsik nem tudtak megoldani Szomáliában, az öbölháborúban vagy bárhol.

Azt mondtad az elõbb, hogy az emberi élet értékének mindenekfölöttvalóságát kiverik belõletek. Mit állítanak a helyébe?

– A hatodik esküpontunkat: „A feladat szent, te mindenáron végrehajtod. ”

Ez után jön az emberi élet?

– Az már teljesen mindegy, hogy ez után mi jön. Jön, ami jön. Ha neked éppen kifogyott az erõd, vagy éppen otthagytad a fogad, az egy dolog. A lényeg az, hogy az utolsó lélegzetedig tedd meg, amit megtehetsz.

Ki hiányzik neked a legjobban a csapatból?

– F. Keating, az ír szakaszparancsnokom. A legkiválóbb katona, akivel valaha is találkoztam. Három évig voltam az õ parancsnoksága alatt, miután a tizenkét hónapos boszniai szolgálat után visszajöttem. Õ faragott belõlem igazi légióst. Olyan embert kaptunk a személyében, a helyettesével együtt, akit érdemes követni. Az egész szakasz tûzbe ment volna érte. Csöndes volt és szerény, de ütött is, ha kellett. Csak fejet tudok hajtani elõtte.

Mi az, amit nagyon megtanultál tõle?

– Hogy dolgozz, és tartsd a pofád. Azaz helytállást és önfegyelmet. A viselkedéseden, ahogy egy parancsot kiadsz, vagy ahogy a másikét veszed, meglátszik, menynyire tisztelitek egymást. Ha a háborús keresztet nem is kaptam meg, a parancsnokaim hozzám való viszonyulása jó katonát tükröz. Most is az vagyok.

Az, hogy a légió tele van volt gyilkosokkal és köztörvényes bûnözõkkel, csak a mítosz része vagy gyakorlat?

– A második világháború után rengetegen mentek, pontosabban menekültek a Wermachttól, az SS-tõl a légióba. Akkor befogadták õket. Õk voltak például Vietnamban, Algériában. Ugyanúgy gyilkoltak ott is, mint Németországban. Mindenki rettegett tõlük. Úgy 1970-ig bárki beléphetett, köztörvényesek is, kellettek golyófogónak. Ma nem így van. Már itthon leinformálnak, a BM mindent kiad, majdhogynem erkölcsi bizonyítványt kérnek Marseilles-ben.

{nomultithumb}{mosimage}

Te milyen céllal vagy mitõl hajtva álltál be a légióba?

– Vonzott mint legenda, mint hadsereg és mint kaland. Soha nem követtem el bûncselekményt, nem volt gondom a rendõrséggel – nem ez volt az én bajom. Abból a szellemi, erkölcsi, egzisztenciális sivárságból és kuplerájból, amiben az elsõ húsz évemet vidéken leéltem, nem láttam más kitörési lehetõséget. Gondold meg: a toborzóirodában pucérra vetkõztettek, és a kezembe adtak egy tiszta lapot.

Tiszta lappal kezdhettem egy új életet. Ilyen lehetõség egy ember életében ritkán adódik. Nem tudtam, mennyit érek, mennyit bírok, lehet-e rám számítani, milyen a jellemem, nem tudtam, ki vagyok. Vonzott a légió, mert azt vártam tõle, hogy fölépít, megcsinál, és akartam, hogy megpróbáljon. Veszíteni valóm nem volt, hiszen az a huszonhárom év, amit magam mögött hagytam, szinte semmi értéket nem hordozott.

Hogyhogy?

– Öten születtünk bele egy szoba-konyhába. Apám otthagyott minket, késõbb felépítettünk egy pici házat a falu szélén. Karosszériás szakmát tanultam, az országos versenyeken mindig benne voltam a tíz legjobban.

Bejártam minden reggel dolgozni, aztán este haza. Reggel megint be, és este újra haza. Fél év múlva rájöttem, hogy ebbõl nemhogy egy családot képtelenség fenntartani, sokszor még a számláimat sem tudtam kifizetni. Huszonnégy éves voltam, amikor jelentkeztem a légióba, 1997. november 5-én kerültem a gyalogsághoz. És két hónap múlva már Boszniában voltam.

Milyennek ismerted meg a különbözõ nemzetiségû társaidat? Lehet-e valami módon tipizálni õket?

– Volt egy ukrán párom, egy léhûtõ, lusta rohadék. Sokszor nekem kellett helyette ezt-azt megcsinálni, de harcászatban zseniális volt. Az épületbe való behatolást úgy csináltuk meg, hogy az ezredparancsnok a gyakorlat végén mindig példaként emelte ki a munkánkat. Persze ma már nem olyan büdös nekem ez az ukrán. Boldog lennék, ha az életben még egyszer szembe jönne velem az utcán. Egyébként így vagyok minden társammal.

Egy német srác azt mondta egyszer nekem, hogy te biztos gyenge fazon lehetsz, mert soha nincs konfliktusod, és nem verekszel senkivel. Pedig ez nem a gyengeség miatt volt. Nem tudhatod senkirõl, hogy kicsoda valójában, amíg alszik. Honnan tudod, hogy kire hogyan tudsz majd számítani, amikor szükség lesz rá? Az elhatározás az egy dolog, de amikor a frontvonalon mész, és lõnek rád, az egy másik dolog. Aki ma nyuszinak tûnik, elképzelhetõ, hogy holnap az fog fedezékbe húzni, miután te a földre rogytál, mert szétlõtték a térdedet.

Ott vannak például a kínaiak. Kedvesek, mosolyognak, elõzékenyek, és nagyon szeretnek konyhán dolgozni. De mikor harcolni kell, olyanok, mint az oroszlánok. Biztonságban érezheted magad, ha a mögötted lévõ társad egy kínai. Volt egy bolgár gyerek, aki olyan lassú és lusta volt, mint egy lajhár. Már tizedes voltam, de bármit mondtam neki, véletlenül se mozdult arrébb.

Három és fél éve szolgáltam már vele, mikor elküldtek minket közös kiképzésre. Ott láttam meg, micsoda elképesztõ katona, jobban lõtt, mint én. Volt egy RX nevû, hatszáz méterrõl célba vezethetõ rakéta, elképesztõ, ahogy lõni tudott vele. Pontosan azért, mert olyan halvérû volt. Mindenkinek van egy sansza, és a minimum, hogy ezt megadjuk egymásnak.

Leszel még katona valaha valahol?

– Gondolkodtam Irakon, miután beindult ott a balhé, de annyira összenõttem már a kisfiammal, hogy nem tudtam volna otthagyni. És azt sem hiszem, hogy akár a legelitebb hadsereg mellé is úgy oda tudnék állni, ahogy a légió mellé tudtam. Ma is sokszor álmodom velük.

Kivel?

– Leggyakrabban az ír szakaszparancsnokommal. Aztán hirtelen felriadok, és nosztalgiát érzek Csád vagy Koszovó iránt.

És mit csinálsz, mikor fölriadsz?

– Megnézem a fiamat, ahogy alszik, aztán visszabújok a feleségem mellé. (Forrás: Hetek)

Az idegenlégióval kapcsolatos további írásokat olvashatsz oldalunkon ITT.


Décès brutal du général Michel Poulet

Envoyer

Vendredi 23 Juin 2006

Militaire atypique, le commandant d'armes de la place de Tours est mort d'une maladie foudroyante à 57 ans.

Mercredi soir, à l'heure où l'hôtel du Grand-Commandement ouvrait ses portes aux musiciens, le général Michel Poulet, commandant d'armes de la place de Tours, s'éteignait brutalement, emporté par une maladie foudroyante.
Après Saint-Cyr-Coëtquidan, il avait rejoint le 2e REP et participé à la libération des otages de Kolwezi (Zaïre).
Après Calvi, le Tchad et la République centrafricaine, il prendra le commandement du 2e REP et, d'août 1992 à juillet 1993, assurera le commandement d'un bataillon d'infanterie à Sarajevo où il retournera en 1996.
Depuis septembre 2002, il commandait la formation de l'armée de terre à Tours (Cofat) et la place d'armes de Tours. Mercredi, le Conseil des ministres l'avait nommé général d'armée (cinq étoiles) et grand officier de la Légion d'honneur.

“ Quelle connerie la guerre ! ”

A Tours, il avait voulu « aérer les murs de la caserne » en y exposant des photos et il y avait fait entrer des danseuses en tutu lors du festival « Rayon frais ». Régulièrement, il invitait à l'hôtel du Grand-Commandement des personnes de catégories socioprofessionnelles très différentes afin de rencontrer les militaires.
Il avait également exposé des photos dans le parc et des sculptures de Michel Audiard avec qui il avait sympathisé. Le sculpteur lui avait rendu hommage en découpant sa silhouette au laser sur métal avant de l'exposer place Jean-Jaurès parmi celles d'autres Tourangeaux. Le dimanche, en jean effrangé, on pouvait parfois le croiser, faisant ses courses au marché Velpeau.
Atypique, le général Poulet l'avait également été dans l'exercice de ses fonctions puisque, le 11 novembre dernier, parlant des massacres de la Première Guerre mondiale, il avait lancé au micro : « Quelle connerie, la guerre ! ».

Le ministre de la Culture lui rend hommage

Dès hier midi, Renaud Donnedieu de Vabres, ministre de la Culture, a tenu à rendre hommage au général Poulet :
« C'était un très grand chef militaire doublé d'un homme exceptionnel. Je l'avais rencontré à Sarajevo alors que j'accompagnais François Léotard, ministre de la Défense. Sa passion pour faire évoluer le dispositif militaire était ardente. Je l'avais poussé et autorisé à le faire au terme de sa présentation. Après quoi, il avait brandi un exemplaire de SAS intitulé, “ Mourir à Sarajevo ”
« C'est un homme d'ouverture exceptionnel qui nous quitte, un homme qui voulait faire partager les enjeux militaires à l'ensemble de la société civile. Il m'avait demandé d'organiser une Fête de la Musique à l'hôtel du Grand-Commandement et je lui avais accordé une subvention exceptionnelle.
« Hier, le conseil des ministres l'a nommé général cinq étoiles et élevé au rang de grand officier de la Légion d'honneur. Tenu par le secret du conseil des ministres, je n'ai pas voulu l'appeler pour le féliciter. Je le regrette. »

A 80 ans, le colonel passe son doctorat

Envoyer

Publié le 12/06/2006

Études. Yves Racaud est le doyen des facultés de Toulouse.

D'ici la rentrée, Yves Racaud aura soutenu sa thèse de doctorat. Près de 400 pages sur le thème : « Formation des officiers compte tenu de la professionnalisation et des nouvelles missions dévolues aux armées ». Et Yves maîtrise le sujet. Cet étudiant en 4e année à l'Institut d'études politiques de Toulouse est aussi un ancien colonel de la Légion étrangère. Car Yves Racaud est né le 20 février 1927...

À bientôt 80 ans, ce Toulousain est le doyen des étudiants. Un hyperactif qui se lève à 4 heures et n'hésite pas à faire 11 km à pied pour se rendre de Saint-Geniès-Bellevue à Sciences po au centre ville, quand il ne prend pas le bus ! Avec sa gouaille, Yves suscite le respect, sinon l'admiration, sans parler de l'amitié que lui vouent des étudiants. Intarissable lorsqu'il disserte de la vie derrière ses lunettes, en chuchotant plus qu'il ne parle avec l'accent d'ici. « J'ai toujours un peu flirté avec le milieu universitaire. Tout m'intéresse », raconte-t-il amusé. Que ce soit le Stade Toulousain ou son passe-temps favori, les mots croisés : « Ça fait travailler les méninges ».

LÉGIONNAIRE

« J'ai interrompu mes études en 1951, j'avais à l'époque un certificat de licence d'histoire, lorsque je suis entré à la Légion étrangère. C'est un cousin légionnaire qui rentrait d'Indochine qui m'a convaincu». Yves a donc « épousé la Légion » et a été parachuté -car c'est aussi un ancien para- à Madagascar, aux Comores, fait la guerre d'Algérie.. . Des contrées dont il a gardé « la nostalgie d'une carrière de légionnaire passé outre mer ». « J'ai eu une vie riche et bien remplie. Y compris une belle vie de famille avec cinq grands enfants et une kyrielle de petits enfants.»

Dans la Légion, Yves a suivi des cours à Aix-en-Provence pour achever sa licence d'histoire puis une maîtrise de géographie. Lorsqu'il prend sa retraite en 1981, il travaille à l'État-major de l'Armée de terre à Paris. Yves est revenu près de Toulouse. « Je voulais meubler ma retraite de façon positive». Il a été président d'associations pendant 20 ans (UNAFAM), il a fondé une fédération régionale d'anciens militaires (la FRAAM), une amicale des anciens de la Légion étrangère pour ne citer que celles-là. Sur le conseil d'un ami, l'ancien recteur de Toulouse, Yves est retourné il y a quatre ans sur les bancs de la faculté, à l'IEP. « J'ai passé un DEA de relations et sécurité internationales ». Son seul souci d'étudiant, « c'est de m'initier à internet. Je tape encore à la machine. J'ai peur de perdre du temps avec l'ordinateur. » Et que va t-il faire avec son doctorat ? « Je n'ai rien à gagner, rien à perdre. Je vis. Peut-être que je vais entrer ensuite en théologie à l'Institut d'études catholiques. Mieux vaut préparer le terrain. Sait-on jamais ! »

Valérie Sitnikow


Page 1 sur 2

  • «
  •  Début 
  •  Précédent 
  •  1 
  •  2 
  •  Suivant 
  •  Fin 
  • »

Traduction

aa
 

Visiteurs

mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
mod_vvisit_counterAujourd'hui1702
mod_vvisit_counterHier2795
mod_vvisit_counterCette semaine16868
mod_vvisit_counterSemaine dernière17744
mod_vvisit_counterCe mois43336
mod_vvisit_counterMois dernier63392
mod_vvisit_counterDepuis le 11/11/095810075

Qui est en ligne ?

Nous avons 2304 invités en ligne

aaleme.fr

aaleme.fr les News en ligne

Statistiques

Membres : 17
Contenu : 13231
Affiche le nombre de clics des articles : 13389174
You are here PRESSE XXI° 2006