2006. július 22
Mi rejlik annak a motivációnak a legmélyén, ami az életveszély ellenére a katonaélethez vonzza a fiatalokat? Mi tesz ennyire elkötelezetté egy huszon-, esetleg tizenéves fiút, hogy a háború okainak mérlegelése nélkül is igyekszik tûzvonalba kerülni? Ott is, ahol a haza vagy család védelme mint indok szóba sem jöhet. Ha a civil életben önzõ, összeférhetetlen és léha volt, miért és hogyan válik egyszer csak az életét is föláldozni képes bajtárssá? {jcomments off}
Mi a katona?
– Szolga.
És mi a katonaság?
– Szolgálni akarás. A legteljesebb életforma volt számomra. Ha egy katonával akarsz beszélni, ha rá akarsz érezni ennek a szellemnek, mentalitásnak a lényegére, azt az embert keresd, aki csendben van. Százharmincféle nemzetiség és harmincféle vallás közötti különbségek két nap alatt megszûntek. Olyan emberek között születik összhang és dolgoznak együtt vállvetve egy közös feladat érdekében, akik kint az életben, ha nem is ölték, de minimum gyûlölték egymást.
Ott nincsenek magánéleti problémák, nincs rosszul ébredés vagy fejfájás. Ha van egy riasztás hajnali háromkor, akkor a kilencedik percben ott ülünk egy emberként a harckocsin ukránok, törökök, franciák, csehek, a gépágyúk betöltve, és a tizedik percben már indulunk is, ahogy kell.
Ez nem általában a katonaélet, ez a légiós élet. A rendszer tökéletesen mûködik: a parancs az parancs, a szolgálat az szolgálat, egy perc valóban hatvan másodpercbõl áll, és nem ötvenkilencbõl, a parancsnokaid azért parancsnokaid, mert jobbak, tehetségesebbek, képzettebbek, bátrabbak, mint te. Emiatt a feltétel nélküli engedelmesség és a rendfokozat maximális tisztelete a legtermészetesebb állapot.
A légióba kerülve mi fogott meg legelõször?
– Az egymásért való létezés élménye. Kint az emberek általában azt teszik és keresik, ami nekik jó. Emiatt szinte mindenki idegen a másik számára. Most, hogy már otthagytam, én is saját boldogulásomért élek és dolgozok Münchenben, de nem érzem magam közéjük valónak, mint ahogy Pesten sem éreztem. Mindegy, hova megyek, mindenhol az az élet fog hiányozni, amit ott éltem. És nincsenek illúzióim afelõl, hogy semmi nem tud már a légió helyébe lépni.
Na de hát akkor…
– Ez nem zárja ki azt, hogy ne tudjak helyt állni, ahol kell. Szeretem és eltartom a családomat, végzem a rám bízott munkát, és néha még boldog is vagyok. Pár percre mindennap bemegyek a szobámba, megnézem a fényképeimet, meghallgatok egy-két légiós indulót. Mikor reggelenként elmegyek futni, és pár kilométer után bemelegszenek az izmaim, újra azt élem át, hogy Csádban vagy Korzikán vagyok a bajtársaimmal. De mikor az egyórás futás után rányitom az ajtót a családomra, megint az övéké vagyok.
A feleséged nem féltékeny erre a hat évre?
– Tiszteletben tartja. Tudja – és ha nagyobb lesz a fiam, õ is fogja tudni –, hogy van rajtuk kívül egy olyan világ bennem, ahol õk nincsenek jelen.
Milyen értékekkel gazdagított a légió, hogy ennyire bevéste magát az életedbe?
– Megpróbált, értékelt, megbecsült, és összetartást, bajtársakat, feladatokat adott. Ha rajtunk volt a zöld barrettsapka és a jelvényünk, a hétágú láng, az atombunkernél is nagyobb biztonságban voltunk. Annyi önbizalmat és erõt adott, hogy ma már nincs olyan betonfal, amit ne tudnék átugrani. Pedig nagyon sokszor annak is örültünk, ha éjjel le tudtunk feküdni a puszta földre, és ha volt egy ponyva, amit a fejünk fölé húzhattunk.
Soha nem éreztem, hogy hiányt szenvedtem volna bármiben is. Remegett a kezed a fáradtságtól egy reggeli gyakorlat után, mínusz huszonöt fok volt, alig tudod meggyújtani azt a kis borszesztablettát a kávé alatt, ami fölött a deci vized melegszik, mégis odaadod az egyik társadnak, aki még nálad is fáradtabb. Õ meg akár a fél karját is odaadja érte. Nemcsak a kávéért, de a gesztusért.
Adott esetben az életeteket is föláldoztátok volna egymásért?
– Mikor elkezdõdik egy cirkusz Koszovóban vagy Afrikában, nincs idõ ilyen lelki, filozófiai okfejtésekre. Ha ketten vagyunk párban, és a társamra lõnek, és én elõbb veszem észre, azonnal tüzet nyitok a támadójára, hogy védjem õt. Amelyikünk nem elég gyors, vagy nem jól céloz, az ottmarad. Aki félti az életét, menjen haza. Mielõtt kivezényelnek minket egy éles balhéhoz, ha nem is nyilvánosan, de megkérdezik, van-e valaki, aki nem akar jönni. Ilyenkor reggelig nyugodtan bemehetsz a századparancsnoki irodába, és mondhatod, hogy nem akarod csinálni. Igaz, hogy másnap kirúgnak.
Van fontosabb az emberi életnél? Létezik olyan intézmény, hatalom, cél, karrier, ami több, értékesebb bármelyikünk életénél?
– A légió ereje éppen abban rejlik, hogy ezt a gondolkodásmódot teljesen kiverik belõled. Ettõl lett olyan hadsereg, hogy mindenkivel szemben gyõzni tud. Ez a mentalitás az, amit ha magunkévá teszünk, jóval hatékonyabban tudunk harcolni az USA tengerészgyalogosainál is. Pedig a fegyverzetünk, felszereltségünk, technikánk az övékét még csak meg sem közelíti. Két-háromezren megoldjuk azt, amit az amcsik nem tudtak megoldani Szomáliában, az öbölháborúban vagy bárhol.
Azt mondtad az elõbb, hogy az emberi élet értékének mindenekfölöttvalóságát kiverik belõletek. Mit állítanak a helyébe?
– A hatodik esküpontunkat: „A feladat szent, te mindenáron végrehajtod. ”
Ez után jön az emberi élet?
– Az már teljesen mindegy, hogy ez után mi jön. Jön, ami jön. Ha neked éppen kifogyott az erõd, vagy éppen otthagytad a fogad, az egy dolog. A lényeg az, hogy az utolsó lélegzetedig tedd meg, amit megtehetsz.
Ki hiányzik neked a legjobban a csapatból?
– F. Keating, az ír szakaszparancsnokom. A legkiválóbb katona, akivel valaha is találkoztam. Három évig voltam az õ parancsnoksága alatt, miután a tizenkét hónapos boszniai szolgálat után visszajöttem. Õ faragott belõlem igazi légióst. Olyan embert kaptunk a személyében, a helyettesével együtt, akit érdemes követni. Az egész szakasz tûzbe ment volna érte. Csöndes volt és szerény, de ütött is, ha kellett. Csak fejet tudok hajtani elõtte.
Mi az, amit nagyon megtanultál tõle?
– Hogy dolgozz, és tartsd a pofád. Azaz helytállást és önfegyelmet. A viselkedéseden, ahogy egy parancsot kiadsz, vagy ahogy a másikét veszed, meglátszik, menynyire tisztelitek egymást. Ha a háborús keresztet nem is kaptam meg, a parancsnokaim hozzám való viszonyulása jó katonát tükröz. Most is az vagyok.
Az, hogy a légió tele van volt gyilkosokkal és köztörvényes bûnözõkkel, csak a mítosz része vagy gyakorlat?
– A második világháború után rengetegen mentek, pontosabban menekültek a Wermachttól, az SS-tõl a légióba. Akkor befogadták õket. Õk voltak például Vietnamban, Algériában. Ugyanúgy gyilkoltak ott is, mint Németországban. Mindenki rettegett tõlük. Úgy 1970-ig bárki beléphetett, köztörvényesek is, kellettek golyófogónak. Ma nem így van. Már itthon leinformálnak, a BM mindent kiad, majdhogynem erkölcsi bizonyítványt kérnek Marseilles-ben.
{nomultithumb}{mosimage}
Te milyen céllal vagy mitõl hajtva álltál be a légióba?
– Vonzott mint legenda, mint hadsereg és mint kaland. Soha nem követtem el bûncselekményt, nem volt gondom a rendõrséggel – nem ez volt az én bajom. Abból a szellemi, erkölcsi, egzisztenciális sivárságból és kuplerájból, amiben az elsõ húsz évemet vidéken leéltem, nem láttam más kitörési lehetõséget. Gondold meg: a toborzóirodában pucérra vetkõztettek, és a kezembe adtak egy tiszta lapot.
Tiszta lappal kezdhettem egy új életet. Ilyen lehetõség egy ember életében ritkán adódik. Nem tudtam, mennyit érek, mennyit bírok, lehet-e rám számítani, milyen a jellemem, nem tudtam, ki vagyok. Vonzott a légió, mert azt vártam tõle, hogy fölépít, megcsinál, és akartam, hogy megpróbáljon. Veszíteni valóm nem volt, hiszen az a huszonhárom év, amit magam mögött hagytam, szinte semmi értéket nem hordozott.
Hogyhogy?
– Öten születtünk bele egy szoba-konyhába. Apám otthagyott minket, késõbb felépítettünk egy pici házat a falu szélén. Karosszériás szakmát tanultam, az országos versenyeken mindig benne voltam a tíz legjobban.
Bejártam minden reggel dolgozni, aztán este haza. Reggel megint be, és este újra haza. Fél év múlva rájöttem, hogy ebbõl nemhogy egy családot képtelenség fenntartani, sokszor még a számláimat sem tudtam kifizetni. Huszonnégy éves voltam, amikor jelentkeztem a légióba, 1997. november 5-én kerültem a gyalogsághoz. És két hónap múlva már Boszniában voltam.
Milyennek ismerted meg a különbözõ nemzetiségû társaidat? Lehet-e valami módon tipizálni õket?
– Volt egy ukrán párom, egy léhûtõ, lusta rohadék. Sokszor nekem kellett helyette ezt-azt megcsinálni, de harcászatban zseniális volt. Az épületbe való behatolást úgy csináltuk meg, hogy az ezredparancsnok a gyakorlat végén mindig példaként emelte ki a munkánkat. Persze ma már nem olyan büdös nekem ez az ukrán. Boldog lennék, ha az életben még egyszer szembe jönne velem az utcán. Egyébként így vagyok minden társammal.
Egy német srác azt mondta egyszer nekem, hogy te biztos gyenge fazon lehetsz, mert soha nincs konfliktusod, és nem verekszel senkivel. Pedig ez nem a gyengeség miatt volt. Nem tudhatod senkirõl, hogy kicsoda valójában, amíg alszik. Honnan tudod, hogy kire hogyan tudsz majd számítani, amikor szükség lesz rá? Az elhatározás az egy dolog, de amikor a frontvonalon mész, és lõnek rád, az egy másik dolog. Aki ma nyuszinak tûnik, elképzelhetõ, hogy holnap az fog fedezékbe húzni, miután te a földre rogytál, mert szétlõtték a térdedet.
Ott vannak például a kínaiak. Kedvesek, mosolyognak, elõzékenyek, és nagyon szeretnek konyhán dolgozni. De mikor harcolni kell, olyanok, mint az oroszlánok. Biztonságban érezheted magad, ha a mögötted lévõ társad egy kínai. Volt egy bolgár gyerek, aki olyan lassú és lusta volt, mint egy lajhár. Már tizedes voltam, de bármit mondtam neki, véletlenül se mozdult arrébb.
Három és fél éve szolgáltam már vele, mikor elküldtek minket közös kiképzésre. Ott láttam meg, micsoda elképesztõ katona, jobban lõtt, mint én. Volt egy RX nevû, hatszáz méterrõl célba vezethetõ rakéta, elképesztõ, ahogy lõni tudott vele. Pontosan azért, mert olyan halvérû volt. Mindenkinek van egy sansza, és a minimum, hogy ezt megadjuk egymásnak.
Leszel még katona valaha valahol?
– Gondolkodtam Irakon, miután beindult ott a balhé, de annyira összenõttem már a kisfiammal, hogy nem tudtam volna otthagyni. És azt sem hiszem, hogy akár a legelitebb hadsereg mellé is úgy oda tudnék állni, ahogy a légió mellé tudtam. Ma is sokszor álmodom velük.
Kivel?
– Leggyakrabban az ír szakaszparancsnokommal. Aztán hirtelen felriadok, és nosztalgiát érzek Csád vagy Koszovó iránt.
És mit csinálsz, mikor fölriadsz?
– Megnézem a fiamat, ahogy alszik, aztán visszabújok a feleségem mellé. (Forrás: Hetek)
Az idegenlégióval kapcsolatos további írásokat olvashatsz oldalunkon ITT.
